Helyem a világban Biztos az állatok esik majd le, ha azzal a –számomra- érdektelen információval indítok, hogy 1/16 részben magyarnak születtem. Aminek köszönhetően, vagyis inkább talán ténylegesen is ennek tudható be a furcsa, nem egészen hétköznapi keresztnevem. Na meg valószínűleg annak is, hogy világra jöttemkor anyám nem teljesen volt „százas”. Mit kertelek… nem éppen volt sem józan, sem éppen anyagmentes.
Tragikomikus életem ominózus mindennapjai boncolgatásába fogva valószínűleg nem csak engem, hanem téged is, kedves hallgató egészen biztosan nagy depresszió fogna el. Ezt pedig nem csak a figyelem felkeltése okán közlöm veled. Nem! Ugyanis nem vagyok éppenséggel hatásvadász, sem amolyan közszereplő féle, aki megrögzötten a nagyérdemű korlátlan figyelmére szomjazna. Csak egy egyszerű lány vagyok, egyszerű keresztény elvekkel, amit a nyugati oregon államban neveltek belém, az egyik a lehető legszolidabb és legfejletlenebb nevelőotthonban, amiben a születésem utáni órában passzoltak le.  Tudom… most azt gondolod micsoda sablon is ez már… egy árvaházi „kolonc”, törött lélekkel, üres szívvel és megmosolyogtatóan vicces élettervekkel. Esetleg bele sem mersz abba gondolni, hogy ez a lökött szőke itt, előtted nem egy amolyan „minta egyed”.  Hisz a kedves kis lilára festett ajkak mögött, az extra platinaszőke tincsek közé elrejtve, a néha egészen tengerzölden ragyogó szemeimben éppen a különlegesség és a feltörekvés apró, alig látható szikrája fogantatik meg.
Bár ezen hatalmi törekvéseim hangoztatására sosem voltam elég bátor. Mindig is inkább az a visszahúzódóbb és csendesebb típus voltam, már kiskoromban is. Sosem harcoltam meg egy játékért sem, amelyekkel az árvaház kedves felajánlói leptek meg minket. Örökösen szerettem a társaság szürke, hallgatag foltja lenni, amiben az akkori küllemem is sokat segített. Átlagos méz szőke hajam, néhol kékeken, esetenként világoszölden virító macskaszemeim, vézna kis testem, mind azt az üzenetet közölte a többiek felé, hogy jobb békén hagyni ezt a különc koloncot. Óóó anyám, hányszor is hívtak így… De örömmel jelentem, hogy túléltem! Sikeresen felnőttem, s amint betöltöttem a 18. életévemet az intézmény páros lábbal rúgott ki rozsdás kis kapuján. Ekkor már tudtam mi is akarok lenni, s ezen elképzelésemből azóta sem adtam alább. A fényképezés ugyanis számomra egy definiálhatatlan „dolog”. Egy olyan cselekvés, ami kicsalogatja belőlem a gondolataimat, azon színes ötleteket, amiket amúgy félek bárki előtt is felfedni. Mikor ellövök egy képet… úgy érzem, hogy most igazán nem kell mástól tartanom, hogy az adott munka végre az én egyéniségemet –már ha van nekem ilyenem- tükrözi.
Hisz… tudom, hogy nem vagyok különleges, nincs szupererőm, sőt valószínűleg a világ sosem fog teljesen elfogadni és értékelni egy kelletlen, akarva is akaratlanul megfogant gyermeket, mégis úgy érzem, hogy ha gép van a kezemben… még a földnek is a legjobb arcát tudom lekapni egy gombnyomással.

hallgasd a történetem... Körmeim a lakkozott fába vájódnak, miközben a kis szoba mámoros hangtalanságát üvöltésem durva zaja járja át hirtelenjében. Értelmetlen, összefüggéstelen szavak sokasága hagyják el élénkvörösre rúzsozott ajkaimat, amivel –az igazat megvallva- magamat is eléggé meglepem. Csuklóm megremeg, s kéztőcsontom hatalmast roppan, mikor az erős barnára lakozott eszköz hirtelen kivágódik. A kilincs szinte az orromat súrolja, ám reflexeimnek köszönhetően a porcos, szaglásra való testrészem nem sérül meg.
Könnytől áztatott szemekkel nézek fel az előttem kikörvonalazódó alakra. Kiérződik belőle a gőg és az undor, amit csak az én személyemnek címezhet. Hatalmas mosolya, fehér agyarai csillogják be, az amúgy igencsak sötétnek és ködösnek nevezhető éjszakát. Csizmás, farmeres lábaival irányomba indul, miközben én esetlenül, négykézláb menekülök előle és szorító marka elől. Mégis gyűrűktől borított, hosszú, csontos ujjai hajamba kapaszkodva rántanak vissza.
- Itt maradsz, te rohadt kurva! – kapom az utasítást, miközben copfomnál fogva ránt vissza, s minden erejét beleadva a falhoz vág.  Hatalmasat nevet, mikor sírásra adom a fejem, köszönhetően a szűnni nem akaró fájdalomnak, amit ő okozott nekem az elmúlt pillanatokban. Elégedett munkájával, és gyümölcsével, ami csak annyit tesz, hogy a homlokomból szivárgó vér egyre gyorsabb ütemben készül kiürülni szervezetemből.
- Mennyivel könnyebb lenne, ha végre beismernéd, hogy meg akarsz ölni. – törlöm farmerdzsekimbe véráztatta ajkaimat. Mire –mondandómnak köszönhetően- hangos kacaja ismételten utat tör az éjszakában. Karmok hatékonyságát meghazudtoló körmökkel váj húsomba, mire felüvöltök, még akkor is ha tudom, ezzel semmit sem érek el. Hisz olyan helyre cibált el, ahol senki sem hallhat meg.
- Te örült vagy, Tekla. Neked is ott lenne a helyed… megérdemled! – jelenti ki nemes egyszerűséggel és csak most jövök rá, hogy a szavai jobban fájnak, mint az eddigi összes fizikai bántalmazása összeadva. Tüdőből a maradék levegőt préseli ki, mikor fölém kerekedik, leszorít a hideg talajra és kellemesen lenge felsőmtől, valamint a most már véráztatta dzsekitől egy durva mozdulattal megszabadít. Izmos hasfalát az enyémnek dörgöli, mire a légszomjam belém folytja tiltakozó szavaimat. Ajkaim beszédre nyílnak, hangszálaim mégis némák maradnak. Hangtalanul élem meg, ahogy örült tempóban magáévá tesz.

Kihúzom magam, s a méregzöld borítású fotelbe keresztezett lábakkal foglalok helyet. Izzadt tenyerem ceruzaszoknyámba törlöm, miközben le sem veszem az előttem helyet foglaló, jólszituált, öltönyös férfiról a szemem. Évek óta ő az első hímnemű, akitől nem a rosszullét fog el, mikor tekintélyt parancsoló alakjára nézek. Sőt… még akkor sem fog el rettenet, mikor kicsit sem óvatosan mér végig. De ezt is csak egy amolyan „alapkövetelménynek” könyvelem el, amit minden meginterjúztatni készülő munkavállalóval megejt. Ujjaimat összekulcsolom a hasamon, hogy annak gömbölyödését elrejtsem. Igaz még csak a 4. hónapban járok, mégis tudom, ha leendő főnököm fülébe jut állapotosságom, akkor biztos lőttek a lehetséges állásomnak.
Az előttem ülő főszerkesztő hatalmas torokköszörülésbe kezd, mire én kezemmel a nyomtatott önéletrajzért, a portfóliókért és a dvd-s mintaanyagomért nyúlok. A toromban megbújó izgalom-gombócot pedig egy hatalmas nyeléssel próbálom véka alá rejteni, teljesen sikertelenül, hisz a kísérlet nem éppen csöndesen zajlott le. Az előttem ülő nagy, lencsés szemüvegét orrnyerge legaljáig lecsúsztatva kezd olvasásba és egy-két hümmögés közepette vált lapról lapra.
- Szép képek! – dobja vissza az asztalra a portfóliómat, a legújabbat. Mire én egy apró bólintás közepette nyúlok a papírkötegért és sietősen teszem azt vissza táskámba, hogy a hasamra minél kevesebb ideig vonzzam a kutakodó tekintet.
- És mondja, miért pont nálunk akar dolgozni? – valószínűleg legújabb és legelső kérdését a születési helyem láttán teszi fel, hisz Oregonban sem egy jó sajtó van. A kérdés természetesen nem lep meg, számítottam… sőt még inkább készültem is rá!
- A szülőhazámból személyes okok miatt távoztam, s az sem hétpecsétes titok, hogy oda vagyok az új kihívásokért. Phoenix számomra eddig ismeretlen terep, tele sok jó sztoryval, amikből ki akarom venni a részem. - határozottan hadarom el ezt a pár sort, amit már otthon a tükör előtt annyiszor próbáltam el. Eme begyakorlott előadásomra viszont csak össz-vissz egy apró bólintást kapok, ami így hirtelenjében elszomorít.
- De ugye drágám tudja, hogy nálunk a nagy sztoryk, nem mindig biztonságosak is egyben? – csúcs! Mélyzöldben pompázó tekintete egyenesen a hasamra siklik, ajkai kósza mosolyra húzódnak, aminek köszönhetően kistáskámat még inkább a megfigyelendő testrész köré csavarom.
- Nézze Mr… - sóhajtok fel egy hatalmasat, mire durván a szavamba vág.
- Miss Evans itt nem csak a várandóságáról van szó. Bár kétség kívül ez is nagy mérvadó. De… a munkái jók, ambíciója az van, látom én. Viszont… - hatalmasat ásít és ujjaival halántéka masszírozásába fog. Ezzel kimutatva, hogy őrlődik. Nem is kicsit.
- Képes vagyok rá, Uram! És ezt most nem úgy mondom, mint a munkáért kuncsorgó kismama. De tagadhatatlan, tényleg szükségem van a munkára… - akadok meg, mikor kifogyok a szavakból. Viszont legalább a férfi tekintetét ismét elnyertem.
Újra végig mér, s most mérlegelésbe kezd. Tisztán látom magam előtt, ahogy felsorolja a pro és kontra érveket, s az utóbonnál nem tud tovább lépni a TERHES címszót feljegyezve. Fogcsikorgatásba kezdek ezzel elnyomva dühkitörésemet, hisz legszívesebben a képébe üvölteném az igazamat. Hisz nem én akartam, kicsit sem volt ínyemre a dolog, mégis megtörtént, s most már ezzel kell élnem. Sajnos.
Már készülne felállni, mikor nálam is elszakad az a bizonyos cérna. Határozottan csapok az asztalra, emelkedek fel egy kicsit, hogy most neki kellejen felnéznie rám.
- Nézze uram… mint már Ön is mondta, ambiciózus vagyok. De ezen felül van már tapasztalatom, kitartó vagyok, szaladok a sztoryért amíg kell. És az, hogy terhes vagyok… nos, az csak egy kis bökkenő, nem tart tovább kilenc hónapnál, de ez amúgy sem megy majd a munkám rovására. Kérem, gondolja végig az egészet, mérlegelje újra. – íriszeim a reménytelenség könnycseppjeivel válnak telítetté, miközben ismét helyet foglalok a bőr borította ülésen. Előttem Kennedy Brooth főszerkesztő pedig ismételten erős agyalásba kezd, majd másodpercek eltelte után, sokadig próbálkozásra végre sikerült hangját hallatnia.
- Rendben van Miss Evans. Próbaidő. És nincs választási lehetőség. – tol elém, a kanapéhoz hasonló színbe pompázó akta kupacot, amit mohó lelkesedéssel bontok fel. Az első lap tele van képekkel, egy létesítményről. Borongós, félelmetes, ismerősen ismeretlen. Láttam már. Hallottam róla, még sem tudom mi is lehet ez pontosan.
- Ez a Walsh intézmény. Korunk egyik legfoglalkoztatottabb pszichiátriája. A feladata pedig a következő… jusson be. Készítsen a falakon belüli képeket, interjúztasson meg pár beteget. Csináljon elsöprő sztoryt! Ezt akarta, hát dolgozzon meg érte! - ejtette ki határozottan a "végítéletemet".