Valaki valamit kapar. Falat, padlót, a saját arcát, nem tudom, de kapar. Hangosan. Nagyon hangosan. Vagy csak nekem az? Nem tudom, hogy ember, vagy patkány, azt sem tudom, pontosan merre van, csak hallom. Kikészít ez a hely. Nem tetszik, nem kényelmes, és nem nekem találták ki. De itt kell lennem, és ez bosszant. Rettentően. Annyira, hogy most egész nap képes lennék morogni, talán még harapni is. Istenem, hagyd már abba!
Néhány hete kerültem ide. Annyit sem mondtak, hogy fapapucs, és mire kettőt pisloghattam volna, már itt voltam. Beleszédültem az egészbe, hiába próbáltam akármit is kideríteni, semmi volt az eredménye. Ordítani akartam, de nem volt erőm sem, hirtelen elhagyott. Lehet belém nyomtak valamit, lehet, hogy egyszerűen olyannyira felidegesítettem magam, hogy kikapcsolt a rendszerem. Sötétség. Aludtam pár órát, mert az mindig jó, és mikor felkeltem, azt hittem, hogy a kis tetőtéri szobámban vagyok, amiben évek óta élek. Egy apró lakáska volt, tényleg olyan apró, hogy csukott szemmel végig lehet rajta szaladni az első perctől fogva. De én szeretem, szerettem, és ott akartam lenni. Míg kómás voltam, el is hittem. Felkelek, lépek egyet, ott lesz az asztalom, a lapjaim, a munka, amit be akartam fejezni, hogy elküldjem a cégnek, amely logót akar terveztetni, és grafikusokat keres. Jól hangzó volt, fizetésügyileg is. Aztán kinyílt a szemem, ekkor már álltam, de nem fogadott az asztalom látványa, nem fogadott még a szoba, a konyha se, semmi. Idegen hely, sivár szoba, amely nem az enyém volt, mégis itt vagyok. Ekkor fogtam fel, hogy nem álmodtam, és idehoztak mégis. De miért? Akkor is kaparászott valami.
Pár nappal később már nem bírtam. Ki akartam törni. Ekkor tényleg kiütöttek, mert nem bírtak velem. Pedig megörültem, hogy az erő amely már egy ideje erősebben tombol bennem, most elég lesz. Nem aludtam, vagyis de, de nem saját magamtól álmodtam. Inkább hallucináltam. Otthon voltam, kávét főztem, majd omlettet sütöttem és ettem. Éhes voltam, erre keltem fel, és korgott a gyomrom. A massza, amit kaptam, nem ízlett. A szaga sem volt jó, de mivel kellett, megettem, de az ápolók örömére az ágy mellé pakoltam ki. Nem bírtam. Ekkor kaptam finomabbat, valami húst, és ez megmaradt bennem. De nem volt erőm ismét megpróbálni a kitörést. És nem is akartam, hogy leszíjazzanak.

Beletelt egy időbe, míg kiderült számomra, hol vagyok. Persze, ebben az is szerepet játszott, hogy még párszor kaptam a nyugtatólöketből, és azt se tudtam megmondani, mi van a lábam között. De amikor megtudtam… sokkolt. Diliház? Hát mi történt? Visszaemlékezve nem jutottam olyan pontra, amely indokolta volta. Talán a tőlem elfordult emberek tanakodtak, és juttattak ide? De nem hiszem, nincs indok, mert arra nm hallgat még a sárga-kommandó sem, hogy: hé, van egy haverunk, bitang erős, néha morog, és mindenre húzza az orrát. Nézd már meg, gyagyás-e.
De lehet mégis, nem tudom. Magamba zuhantam. Mit keresek én itt. Normális a tudatom, ezt mindenkivel közöltem, akiről azt hittem, kivihet. És tojt rá. Nem érdekelte. Nem vagyok bolond!
Kaparászás. Majdnem minden napos. Párszor a falba rúgtam, és abbamaradt. Lehet, hogy az egész a fejemben létezik csak? Lehet, hogy tényleg az agyamra ment valami? Pedig nincsenek őrült gondolataim, csupán olyanok, hogy ki akarok jutni, rajzolni akarok, és sok-sok vázlat. Talán kérek egy füzetet és egy tollat, hogy ezeket ki tudjam magamból adni, mert ha felgyűlik, megfájdul a fejem. A kaparástól is. Mindentől. Ettől a helytől.
Megrémiszt. Fura dolgokat mondanak nekem, és fura dolgokat állítanak. Hallottam valami farkast, meg erőt, meg egyéb szakkifejezéseket. Farkas, én? Nem vagyok vérfarkas, nem hiszek ezekben a mesékben, távol áll tőlem a telihold. Mi ez az egész? Miért dugdosnak belém tűket, és mit akarnak eltüntetni. Könyörgöm, valaki mondja már meg? Beleőrülök! Vagy ez a cél? Vagy ez az állapotom. Nem tudom már eldönteni, hogy tényleg ép-e az elmém, vagy nem, és csak azt képzelem.
Ismét kapar.
Ó, hagyd már abba!