Átlagos, középosztálybeli család második gyermekeként láttam meg a napvilágot. Édesanyám és édesapám középiskolai tanárok, az öt évvel idősebb nővérem régészként dolgozik. Az egész családot mindig is átitatta a történelem szeretete. Nem csoda, hogy én is állandóan ilyen könyveket bújtam, bár az én érdeklődésem ennél lényegesen szerteágazóbbá vált. Minden érdekelt, ami kicsit bonyolultabb, kevésbé egyértelmű volt, alighanem ezért nem volt soha nehézségem semelyik tantárggyal sem az iskolában. Azon ritka diákok közé tartoztam, akik szeretnek tanulni. Sőt, már-már szenvedélyemmé vált, hogy minél többet tudjak, mindenről. Mindig, mindent érteni akartam. Ráadásul minél régebbre nyúlt vissza egy tudomány, annál inkább.
Mint mondtam, minden érdekelt, de nem csapongóan. Ha valami felkeltette az érdeklődésem, addig nem nyugodtam, míg a végére nem jártam, azt hiszem, elég alapos ember vagyok. Valamilyen szinten ez is lett a vesztem. Kiskorom óta a történelem érdekelt és nem is tudtam elképzelni, hogy ne ebbe az irányba menjek tovább a középiskola elvégzése után, néhány hónappal az érettségi előtt azonban, egy Arizona történeleméről szóló könyvben röviden megemlítettek egy intézményt, ami teljesen megfordította a Sorsom alakulását. Felkeltette az érdeklődésemet és természetesen lázas anyaggyűjtésbe kezdtem. Megdöbbentett, mennyire semmit nem lehet tudni azokról a bizonyos rejtélyes eltűnésekről, ami a létesítését övezi, vagy hogy mi zajlik a falain belül. Mint megtudtam, szinte lehetetlen ki- és bejutni. És ez volt az, ami miatt eldöntöttem, márpedig én bejutok és kiderítem, mi is ez az egész. Ehhez azonban csak egy út vezetett, mégpedig az orvosi egyetemen keresztül.
Ma is előszeretettel olvasok történelemkönyveket, de már csak szabadidőmben. Nem mintha amúgy az orvostudományban ne találtam volna meg a szépséget, bármennyire is megdöbbent az egész családom a hirtelen pályamódosításon. Azt mondják, kevesen tudnak annyit a történelemről, mint én, bár ebben azért elég sok a túlzás, én személy szerint igencsak hiányosnak érzem a saját ismereteimet. Túl sok minden van még, amit nem tudok. De mindent a maga idejében. Talán ha a végére járok ennek az egész Walsh-rejtélynek, akkor visszatérhetek a történelemhez, de addig nem. Öt év kemény tanulás után, most végre ápolóként itt szerezhetek gyakorlatot a Walsh intézetben. A csoporttársaim és a tanáraim is furán néztek rám, mikor megtudták, ide pályázok állásra, mikor kiváló eredményeimmel bármelyik neves államokbeli kórházba felvettek volna. Én azonban hallani sem akartam másról és meg is kaptam az áhított állást.
Ismereteimet a rejtélyről nem elsősorban a láthatóan nem túl közlékeny tudósoktól, az intézmény orvosaitól igyekszem szerezni. Rájöttem hamar, jó emberismerő lévén, hogy nem szabad gyanússá válnom a szemükben, ezért inkább nem teszek föl túl sok kérdést. Sokkal jobb információforrást jelenthetnek a betegeim. Közülük is talán a legtöbbet Flavia Mithcell-el foglalkozom. Nemcsak azért, mert az egyik legproblémásabb páciens, aki a gondjaimra van bízva, hanem mert valljuk be, kedvesebb a szívemnek, mint bármelyik másik beteg. Mint bármelyik másik nő talán. Pedig szinte még kislány. Bár ő ez ellen alighanem kézzel-lábbal tiltakozna. Nem tudom, a betegsége miatt van-e, vagy egyszerű életkori sajátosság, hiszen még kamasz, de elég hirtelenek a hangulatingadozásai és cukorkával lehet a legkönnyebben lekenyerezni. Ez azonban mégis valahogy aranyos és… rejtélyes. Pont ez benne a vonzó… Mármint, nem szabadna így éreznem iránta, de valami vonz benne. Tudom, hogy kedvel a hisztijei ellenére is, hiszen kiismertem már annyira, hogy tudjak vele bánni. A szabadidőmet is szívesen töltöm vele, már amennyire az intézmény házirendje engedi és éppen nem más betegekkel kell foglalkoznom, vagy aktákat bújok, válaszok után kutatva. Lassan kezdem úgy érezni, egyenlő időt igyekszek szakítani Flavia-ra és a kutatásomra. Ami viszont egyáltalán nem jó tendencia. Különösen egy ilyen problémás beteg esetében. De végül is, csak mint orvos, mint ember érdekel. Ennyi és nem több. Legalábbis így kellene lennie…  Nem szabad szem elől tévesztenem a célt. Mert bár lassan kezdek érteni egy-két dolgot, még mindig igen sok itt a vakfolt. Azokat pedig nem szeretem.