Fáradtan görnyedek a laborban. A mellettem lévő szobából szívfacsaró sikítás hallatszik. Befogom a fülem, csakhogy ne halljam segélykérő szavait, de még így is hallom, ahogy könyörög. Összeszorítom szemem, ajkam vonallá préselődik. Keisha az… megismerem, ahogy szitkozódik. Kedves lány, egyetlen hibája, hogy különlegesnek született. Mint ahogy a Walsh Elmegyógyintézet valamennyi lakója. Mindannyijuk valamiért más, valamiért ijesztő és valamiért… szerethető.
Lenézek az ujjaim alatt gyűrődő mappára. Már a név elolvasása miatt mosoly szalad ajkaimra és önkéntelenül is halk nevetés hagyja el számat. Mély, tisztító levegőt veszek, hátradőlök székemben, kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat. A faliórára pillantok. Mindjárt hat óra. Ideje felkészülnöm. Pszichológusként többet találkozom a betegekkel, mint génspecialistaként. Többre tartom ezeket a kósza órákat, mint azt, ha esetleg valami teljesen újat fedezek fel génállományukban.
Csoszogást hallok a folyosóról, aztán szitkozódást, majd nevetést. Az ajtómban két marcona ápoló jelenik meg elsőként, majd hátuk mögött felbukkan egy aprócska alak. Lángvörös haja, a derekáig ér, szeplős arcán fülég érő mosoly. Barátságos szemei ma túl messziről néznek vissza rám. Kedves mosolya bárgyú, torz vigyorrá torzul, szédölögve lép be a két férfi között, majd ül le a kanapéra. Elfekszik rajta, hófehér ruháját szegélyénél fogja lassan, kimérten felhúzza. Kivillan hosszú, feszes combja. Kéjesen mosolyogva pillant az ajtóban vesztegelő két férfira, majd szétnyitja lábait. Az ápolók elfordítják tekintetüket és távoznak az apró helyiségből.
-Húzd vissza a ruhád Bianca! – Csattanok fel asztalom mögül. Idegesen pillantok le a lányra. Olyan, akár egy gyerek. Hirtelen hangulatváltozásainak oka az a gyógyszer, amit a kísérletek után kap. Amióta az eszemet tudom, itt van az intézetben. Ő amolyan kapcsolattartó, képes kommunikálni a holtakkal, látja, hallja őket, sőt, fizikai kontaktust is képes felvenni velük. A kísérletek 60 %-át rajta végezték el, még a kezdő fázisban. Legalábbis ami a képességét illeti. Látom, miként teszi tönkre az intézet, mikét törik meg a hajdanán még viruló, bájos teremtés.
Hirtelen ül fel a kanapén, a bőr ropog alatta. Fejét oldalra billenti, pillantását a falra szegezi. Elmosolyodik, majd rám néz.
-Szeretnek téged! - Harap alsó ajkába, majd vékony ujjai közé csippenti lángvörös tincsét. Feltekeri az ujjára, csavargatja, majd folytatja mondandóját. – Azt mondják, nem kell félnünk tőled. – Újabb csend következik, hosszabb, mint az előbbi. Összekuporodik a kanapén, szégyenlősen térdeire húzza ruháját, noha az előbb kitárulkozott.
-És mit mondanak még Bianca, hol vannak most? – Érdeklődöm nyugodt hangszínnel. Le sem veszem szemem a lányról, nézem, ahogy haját csavargatja, ahogy alsó ajkát nyalogatja. Nem szólal meg, szája jár, mintha valami néma üzenetet közvetítene. Körbenézek a szobában. A fehérre mázolt falakról semmi melegség nem árad. Aki ide belép, joggal érzi úgy, félnie kell.
Elmélázok, nem figyelek a lányra. Mire feleszmélek, Bianca a hátam mögött ácsorog. Vékony, hosszú ujjaival a hajamba túr. Eltűri kósza tincseimet a nyakamból, érzem leheletét a nyakamon.
-Itt vannak Grace! Mindenhol… - Suttogja a fülembe és felnevet. Leborogat mindent a polcomról, sikongatva rohangál fel alá a szobában. A biztonságiak fél pillanat múlva már az apró helyiségben állnak és próbálják elkapni a lányt. Erőszakkal vonszolják ki. A folyosó végén még hallom őrült nevetését, aztán minden újra csendes lesz.
Bianca egy a sok közül. Egy a sok különleges képességekkel megáldott emberek közül, akik a kísérletek miatt megőrülnek… az én feladatom az, hogy szebbé tegyem az itt töltött időt. De olykor, ez lehetetlen.