Egy hosszú, durva éjszakai ügyelet után tértem haza, és csak arra vágytam, hogy forró fürdőt vegyek, illetve lepihenhessek. Szeretem az orvosi hivatást, ezért küzdöttem éveken át, hogy elnyerhessem a doktori címet. Sosem hittem volna ám azt, hogy elmeorvos leszek, sokkal inkább a sebészet érdekelt. Aztán fordult velem a világ, s a pszichiátria lett az életem. Könnyű a válasz reá, miért is, de ezt azonban már senki sem fogja megtudni.
Ez jó néhány évre vezethető vissza, mégpedig arra a bizonyos estére, mikor a rendőrök behoztak egy sérültet, akiről mit sem árultak el. Két lőtt seb ékeskedett, az egyikük a mellkasába fúródott, de túlélte. Igaz, alighogy.. Miután a fülembe súgta a férfi, mit tett, én agyam mintha elborult volna, és már nem akartam megmenteni az életét. Hagytam, hogy egyre közelebb kerüljön a halál torkához, és a szenvedését néztem végig. Tettem a dolgomat, csak nem lelkesen. Aztán fél óra kín után meghalt. Könnyedén véget vetettem az életének. Ekkor jöttem rá, hogy bennem is él egy Mr. Hyde, aki most jött igazán elő..
Ezután szakirányt változtattam, pszichiátria felé vetettem az utamat, amit talán még meg is szerettem. A titkomat, hogy megöltem valakit, senki nem tudja. Férjem, Aaron sem tud erről, és egyre nehezebb előtte bármit is titkolnom.
- Szia, édesem! - egy apró csókot lehelt arcomra a férjem, akitől hirtelen meg is ijedtem, hiszen annyira a gondolataimban voltam temetkezve, hogy észre sem vettem, ahogy bejött. - Hosszú éjszakád volt? - kérdése érdeklődő volt.
- Szia.. Mondhatni, igen, elfáradtam. Tiéd? - viszonoztam, s átöleltem őt gyengéden, megszeppent arccal kissé. Annyira rossz előle bármit rejtegetnem, idestova öt éve ismerjük egymást, és egy éve pedig házasok is vagyunk. Ingadozó az állapotom, nem tudom meddig bírom kontrollálni azt, hogy ne bökjem ki azt, hogy valakit egykor meggyilkoltam.
- Vegyes volt.. Alig vártam, hogy láthassalak - közben főztem egy kávét neki, illete a reggelit is odakészítettem.