Helyem a világban Akárhányszor belenézek abba a bizonyos tükörbe mindig egy kócos nőt látok benne, aki frissen kelt fel. Általában így is van. Szeretek sokat és nagyokat aludni. Lustálkodni és semmit tenni. Akárcsak egy igazi szisza. - csak én mondhatom szejpítve a szót, más nem! - A feltételezés ezek után pedig jogos. A Walsh egyik betegeként megadatott nekem az a különleges képesség, ami alapján engem is besoroltak az általuk felállított kategóriák és csoportok egyikébe. Az Animals csapat macskáit erősítem. Juhú! Éppen olyan kíváncsi is vagyok. Érdeklődőn fordulok a környezetem felé, miközben megelégszem azzal amim van. Meg akarom ismerni a világot, de mindamellett tartózkodom is tőle. Nem szeretem a nagy változásokat és semmit sem szeretek elkapkodni. Nyugodt vagyok és... kifinomult érzékeimnek köszönhetően könnyen felmérgesíthető. Azt pedig senki sem akarja. Alapvetően egy gyűrött, kedves, aranyos lány vagyok. Ám akkor... igazi vadmacska a kellemetlenebbik fajtából. Persze, anélkül is tudok apróbb kellemetlenségeket okozni, de ez már csak velem jár. Állati ösztönök, tudod. Azt hiszem pontosan tudom milyen az, amikor az ember elmacskásodik... ah, szeretem a vicceket. Mindenfélére nyitott vagyok. Akkor is, ha nem értem. Csak... ne ijedj meg ha hirtelen az arcodban találsz és téged bámullak kíváncsian, vagy ha Isten kedvéért sem akarok kimászni az ágyból.
Álmok, vágyak... nemigen idegesítenek. Ha van is valami a kobakomban, akkor az, abban a bizonyos nothing-box -ban marad. Olyankor szoktam egyenesen előre bámulni és semmire se figyelni. Zakkant mi? Ugyan, csak egy kicsit.
Félelmek? Nos, abból sincs sokkal több. Sőt, egyedül csak a végtől és A toronytól félek. A pincébe se mennék magamtól, vagy más az Intézet kevésbé barátságosabb helyeire, de ezek már csak természetes félelmek. Olyanok, amik sokak mások fejében is megfordulnak.
Röviden ennyi lenne.

hallgasd a történetem... Nem az intézetben születtem. Habár, szerintem sokan mások se. Történetem, életem nem hosszú és még csak nem is érdekes. Átlagos kislány, nem átlagos tulajdonságokkal. A szüleim Phoenix-i lakosokként semmit se tudtak a Walsh működéséről. A valódi arcáról. Még csak nem is léteztem, amikor ide költöztek. De tudom, hogy boldogok voltak együtt. Egészen addig a pillanatig, hogy anya várandós lett. Az Intézet hozzánk is eljött. Hozták a tipikus, jól begyakorolt meséjüket is. Ekkor már nem volt menekvés. A szüleim tudták, és meg is pecsételték a sorsomat. Lassan felnyílt a szemük. Különösen akkor, amikor azt kérdezték anya párja előtt, hogy ki a gyerek apja. Nem értették ugyan, de mint minden titokra, erre is fényderült. A feltételezett apámnak nem lehetett gyereke. Kizárásos alapon jött a gondolat, még sem olyan boldog pár, mint amilyennek tűntek. Tudom ezeket, mert tudnom kell. Akárcsak azon kevés tanítást, amit még anyám óvó szavaitól kaptam. Sosem feledem a vele töltött időt. Az össze pillanatra emlékezni akarok. Már csak azért is, mert egyedül nevelt. Az igazság kiderülése után egyedül maradt. A városban melyben születtem. Egészen kellemes volt a gyerekkorom. Szerető, napsütötte és vidám. Teljesen normális és hétköznapi. Azokat az apróságokat értékeltem, amiket egy gyereknek kellett. Egészen egy-két apró balesetig. Öt éves voltam. Könnyekkel áztatott arccal könyörögtem anyának, hogy ne. Jó leszek. Megváltozom. Olyanná válok amilyenné akarja, csak ne engedjen el. Látta a fájdalmat a szemében. Talán nem direkt csinálta, hanem a kényszer súlya alatt. Mégis, megtette. Azon a napsütötte délutánon véget ért a gyermekkor. Az a csodás boldogság, melyet egy hatalmas dolog vezérelt, a szabadság. Talán, már nem is emlékszem rá milyen érzés. Csak az agyamba égett napra. Két férfi, egyenruhát viselve, erősen tart és nem engednek vissza az anyukámhoz. Hiába kiabálok, kapálódzom és sikítozom. Nem lehet. Minden hiába volt. Betettek a furgonba. Onnantól kezdve beborult a világ. A mosolyom megváltoztató, és nagyrészt el is tüntető Walsh Intézet várt rám.
És azóta is, itt vagyok...