Helyem a világban - Ki az ott? - kérdeztem. A férfi megfordult, és azt mondta; "Nincs ott senki." Felesleges lett volna megkérdeznem, biztos így van-e. Tudtam, mindig is tudtam, látok dolgokat. Olykor ijesztő dolgokat. Embereket, akik nincsenek is ott. Szellemek. Nem hallom őket. Nem beszélek velük. Csupán... ott vannak. A képességem sokszor hozott kellemetlen helyzetbe. Gyanúba kevert, és gondolom senkinek sem kell bemutatnom a társadalom fekete oldalát. Emiatt kissé visszahúzódón közelítek a többi ember felé. Sosem tudom biztosan ki van ott és ki az akit csak én láthatok. Néha még abban is kételkedem, hogy a valódi ember ott van-e. Viszont, zárkózottságom nem okozott problémát a művelődésemben. Nyitottan fordultam a rajzolás, zenélés és más dolgok irányába. Általuk megtanultam kifejezni önmagamat. Felfedeztem a világot, és megismertem az eddig elrejtett részeket. Ennek köszönhetően váltam pontossá. Sosem kések, és amit ígérek azt be is tartom. A részletekre is figyelek. Kreativitásom és ügyességem pedig hasznomra van az élet minden pontján. Mindezek ellenére kevésbé tűnhetek színes alkatnak a sok fekete ruhadarab, holló színű haj és szén rajzaim után. A dallamok lehetnek melankolikusak, nem számít. Az embernek a külcsín helyett, a belsővel kellene foglalkoznia. Azzal a kedves és humoros emberrel, aki mindezen vonások mögött rejtőzik. Vajon, meglátja valaki?

hallgasd a történetem... Sietek. Hosszúra nyújtott léptekkel szaladok végig az utcán. Elsuhanok az emberek mellett. Kikerülöm őket. Kezem, néha megemelve elkerülök pár alacsonyabb fejet, míg máskor mellkasomhoz húzva segít engem a futásban. Ugrás ide, majd vissza. Átlépve egy üresen hagyott csatornafedelet. Rám dudálnak, mihelyt átszaladok a piroson. Tovább sprintelek, már lihegek. Nem állhatok meg. Mielőbb oda kell érnem. A kétségbeesésem üldöz. Nem érhet utol saját rémségem. Átszaladnék a Los Angeles-i úttesten is, de ekkor elém hajt egy autós. Nem tudok megállni. Egymásnak ütközünk, én pedig legurulok a motorháztetőn. A fájdalommal nincs időm törődni. Megnyaltam a betont, de semmi komolyabb. Nem lehet komolyabb! Ellököm magam az úttesttől és felkelve újult erővel megyek tovább. Dudálnak, kiabálnak, bámészkodnak... lényegtelen. Jól vagyok. Jól leszek! Tovább megyek. Átvágok egy sikátoron, majd befordulok egy utcasarkon. Az emeleteshez érve megrántom az ajtó kilincsét. Épp időben kapom el, miután kijött rajta egy szomszéd. A lépcsőn megyek. Amilyen gyorsan csak tudom, szedem a fokokat. Kanyart, kanyar követ. Emeletet emelet. Első, második... ötödik. Lendületem, minden fáradtságom és fájó porcikám ellenére, nem hagy alább. Üldöző rémségem a nyakamban liheg. Nekiszaladva a bejárati ajtónak betöröm azt. A látvány el sem jut a tudatomig. Ahogy az ajtóval szemben lévő lépcső előtt férfi alakja sem. Rögtön kitérek jobbra és akkor... a szörnyeteg megragadja a torkomat. Belefúrja karját a mellkasomba és kitépi a szívemet. Térdre zuhanok. Arcomon az elkeseredettség, a fájdalom és a frissen előtörő könnyek ülnek ki. Ajkaimon néhány "ne" elhangzik, majd felszólal a könyörgés. Az értetlenség és az okok ismerete egyszerre száll meg. Kérdéseim elborítják agyam és homályosságában nem veszem észre, tudtam. Egyszer, ez a nap is el fog jönni. Két megtermett férfi lépett fölém. Meg-meg ránduló testemhez. Idegektől feszült lényemhez. Felkaromat megragadva emeltek feljebb és húztak magukkal. Görnyedt lábaim lassan kiegyenesedtek, én pedig barna szemeimet le sem vettem a holttestről. Némán tűrtem a kilakoltatást, és nem is ellenkeztem a Walsh elmegyógyintézet bejáratáig. A járműből kitaszigáltak. Hiába volt minden apróbb ellenkezésem. Feleszmélnem már túl késő volt. Elkeseredettségem, reményvesztett lényem úrrá lett rajtam. Megadva magam a sötét valóságnak, könnyedén bevittek... az Intézetbe.