promise & evan

we just want to break the rules!

Utálom ezt a helyet, de nem hiszem, hogy ezzel olyan dolgot mondanék, amit mások ne tudnának maguktól, senki sem akar egy ilyen helyen élni, ahol mindenki őrültnek és elmebetegnek tartja őket. Ahol a gyógyszerek és a nyugtatókat úgy kapjuk, mintha csak tic-tac lenne, vagy a legfinomabb cukorka, amit valaha is gyártottak. A szabadság pedig, annyit tesz, hogy néha elvonulhatunk a szobáinkba, ahol nem figyelnek minket, mert még a közös helységekben is állandó felügyelet alatt állunk. Néha börtönnek érzem ezt a helyet, és nem is elmegyógyintézetnek, egy olyan börtönnek, ahova elvileg beteg embereket zárnak, mint valami szanatórium, de ki nem kezelik a bajainkat. Kaptunk vajon valaha olyan gyógyszert, ami segített volna rajtunk, az altatókon, és a nyugtatókon kívül? Kaptunk bármi olyat is, ami nem csak az egészségünket rombolta, hanem volt egy kis jótékony hatása is ránk? Nem, ilyen szerintem még soha nem történt, a normalitás határain belül semmi sem történt velünk. Mindig itatnak és etetnek velünk olyan dolgokat, amiket még a halálra ítélt gyilkosok sem kapnak, annyira etikátlan. Lesz valaha is hasznunkra az, hogy itt rohadunk bent Isten tudja mióta? Nem hiszem, sőt biztos vagyok abban, hogy soha nem lesz nekünk emiatt semmi sem jobb, és mi sem leszünk jobbak. Azt sem hiszem, hogy betegek vagyunk, értem, hogy vannak olyan dolgaink, amik másoknak nincsenek, de nem vagyunk ettől őrültek, csak mások. A másságot azonnal nyugtatókkal kell lecsökkenteni, és elnyomni az emberekben, hogy mind ugyanolyanok legyünk? Én nem akarom azt, szeretek ilyen lenni, és azt is szeretem, Promise sem olyan, mint mindenki, de az teljesen igaz, hogy a hangokat szeretném kizárni a fejéből, szeretném, ha boldog lenne és szabad, nem pedig bezárt. Olyan, mint egy szárnyaszegett madár, akit egy hatalmas kalitkába zártak, és nekem ez nem tetszik. Ki akarom menteni innen, mert nagyon fontos nekem, nem tudom mikor lett az, vagy milyen módon, de ő az utolsó dolog akire gondolok, mikor elalszom, és miatta kelek fel reggelente. Van valami a szemei csillogásában, amit nem tudok elengedni, és nélküle nem is tudnék elmenni. Gondolkodtam már azon, hogy elszökök innen, de nélküle soha nem tudnék elmenni, nem tudnám itt hagyni, csak nem tudom miért lett ez így, de nem zavar.
Nem sikerült elkerülni senkit, pedig igazán igyekeztem, nem hangoskodtam, mivel az osonásban nagyon profi vagyok, valami mégis elromlik és a szemüveges orvos az utunkat állja. Ezek mindenhol ott vannak, rosszabbak, mint a csótányok, és gusztustalanabbak is, ránk pedig úgy tapadnak, mint a piócák, és a vérünket szívják. Utálom az összeset, inkább akasztanám fel magamat sokszor, de nem teszem, főleg mert nincs rá esélyem, mert ha kötelet tudnék is csinálni, nem tudnám, hova felakasztani. A másik, és fontosabb ok, az Promise. Nem tudnám így magára hagyni, lehet, hogy neki nem olyan fontos a mi kapcsolatunk, ami kettőnk között kialakult, de nekem nagyon is fontos, nem véletlenül nem hagynám itt. Ő a legjobb okom arra, hogy túl akarjam élni ezt a helyet, hogy ne akarjak elrohanni fejvesztve, bele a vesztembe, hanem küzdjek, és igyekezzek a legjobbat kihozni a mi helyzetünkből. Tudom, hogy ez nem egyszerű, sose volt az, és pont emiatt még bajba is keveredtünk sokszor, de ez engem egyáltalán nem zavart, az viszont igen, ha Promise-t nem láttam boldognak, hanem letörtnek és kedvetlennek. Ezért sem hagyom, hogy az orvos megállítson minket, inkább veszem elő a hazugság fegyverét, hogy elengedjen minket, és végre kiléphessünk a friss levegőre. Igaz, nem a legjobb, hiszen itt is be vagyunk zárva, de legalább kicsit szabadabbnak tudjuk érezni magunkat.
A kis szabadság is szabadság, amit ki kell élveznünk, nem pedig hagyni, hogy elvesszen a sok probléma között és aközött a fájdalom között, amiket eddig átéltünk, és még át is fogunk élni. Ezen a helyen sosincs egy perc nyugtunk sem igazából, pont ezért ér kincseg az a pillanat ami most van, amit ki most átélünk, és nem hagyunk elvesztegetni. Nem is hagyom, hogy ez a semmibe vesszen, és biztos vagyok abban, hogy amint tehetem ki fogok ide jönni Promise-val és ez lesz a mi kis közös helyünk, ahol szabadabbak lehetünk, igazán élhetünk, és ahol csak mi ketten lehetünk. Persze őrök mindenhol vannak, itt is figyelnek, de itt fent kissé lankadtabb a figyelmük, ezért sokkal nyugodtabban ellehetek ezzel a csodás lánnyal, aki mindenkinél fontosabb lett a számomra. Ezért sem fogom hagyni, hogy minden percét bezárva töltse, igyekszem majd boldogabbá tenni, ha tehetném még sütit is sütnék neki, hogy mosolyt lássak az arcán, érte nagyjából bármire képes lennék.
Kint elengedem magam teljesen, hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell, és ez abban bizonyul meg, hogy Prome-t karjaim közé fogom, és nem eresztem, csak szorosan akarom magam mellett tudni, teste melegét érezni, és finom illatát az orromba szívni. Itt nincs meg az a luxus, hogy illatszereket használjunk, nincsenek parfümök, vagy izzadásgátlók, amik finom illatokat árasztanának, semmi ilyen, mégis imádom azt az illatot, amit ez a lány áraszt, mindig megcsap amikor a folyosón haladok el mellette. Nem tudom, hogy tud a bőre ilyen illatot árasztani egy ilyen helyen is, de nem bánom, imádom. Tegyen bármit én oda vagyok és vissza érte, nem tudom elengedni, és nem tudok nélküle túlélni, nekem szükségem van rá, akkor is, hogyha ez furcsa, és nem szabadna itt ilyen erős érzelmeket ápolni senki felé sem. Még az sem zavar, hogy megharap, csak nyavíkolni tudok egy kicsit, de megmosolyogtat a dolog.
Én közelítek ezek után felé, arcom akaratlanul is alig centikre kerül az övétől, és az igazat megvallva elfog egy olyan érzés, aminek nem lenne szabad elfognia. Még közelebb akarok kerülni hozzá, talán túlságosan is, és piszkos gondolatok költöznek elmémbe, amik arra biztatnak, hogy ne csak nézzem csodás ajkait, hanem érintsem is, mégis legyen akármennyire is csábító ellen akarok neki állni. Nem akarom zavarba hozni, nem akarom elrontani, azt ami köztünk van, és elveszíteni őt, amikor senki sem fontosabb nekem, mint ő.
Végül csak sikerül megállnom azt, ami elrontott volna mindent, vagyis attól félek, hogy azt tette volna. Nem ajkaira tapadok, ahogy a gondolataim akarják, hanem orrát harapom meg, gyengéden, mégis úgy, hogy megérezze, a reakció pedig amit kiváltok belőle megmosolyogtat.
- Mit naaa? Ha te harapsz én is. -öltök rá nyelvet, hiszen teljesen igazam van, ha ő megteheti én is, itt nincs az az elv, hogy amit szabad nagy ökörnek, azt nem szabad a kicsinek, mert egyikünk se nagy se kicsi ökör, mi csak mi vagyunk. Én amúgy is csak egy cica vagyok. A reakció amit kiváltok belőle kicsit összezavar, mármint ő nem szokott ilyen gyengéden a vállamba bokszolni, főleg nem egy ilyen helyzetben, de lehet csak a feje miatt van ez, vagy csak kiakarta fejezni, hogy ez gyenge húzás volt... Vagy nem tudom, még sosem zavart össze a viselkedése, csak most.
Mindegy, nem hagyom, hogy ez megzavarjon, inkább kezét megfogva indulok el, és csak egy mosolyt villantottam Promise felé, amint ujjainkat összekulcsolta, mert be nem vallanám neki, de nagyon jól esett ez a gesztus tőle, sokkal nagyobb biztonságban érzem magam így, és őt is nagyobb biztonságban tudom, ha keze az enyémben van. Így sétálok vele egészen egy olyan pontig ahol az őrök már nem hallhatnak, látni sajnos muszáj nekik, nem is olyan ez a kis sétány, hogy el tudjunk bújni, egyik része sem olyan ennek az intézetnek, de ezt meg kell szoknunk, és elég ügyesen ki tudjuk már használni szerintem.
Megállva szavait csendesen hallgatom, és nem szólalok meg egy ideig, csak bólogatok. Mindenki kiakar innen szabadulni, és azt is tudom, hogy nem egyszerű dolog ez, mégis segíteni fogok neki, ha szeretné, ha nem, nem fogom ebben a helyzetben magára hagyni, hanem mellette leszek. Mindig is mellette lennék, ha tehetném, de erre sajnos sosincs igazán esélyem, csak most.
- Még szép, hogy veled megyek, nem hagynálak magadra. - válaszolok azonnal evidens kérdésére, és hozzá lépve megsimítom arcát kedvesen. El sem tudnám képzelni a szabadságot nélküle, az nem is lenne szabadság, hanem csak egy olyan létforma, amiben őt nélkülöznöm kell. - Együtt megszökünk innen, és keresünk valami szép helyet, ahol élhetünk, rendben? - kérdezem egy apró mosollyal, amit bátorítónak szánok, de arcár, még mindig nem engedtem el, csak puhán cirógatom egyik ujjammal.

csak megírtam xd || music || 1314
✖ K.P ✖

Evan & Promise

What are you waiting for? Break the rules!

Fogalmam sincs miért csináltam mind ezt. Hogy miért volt jó nekem állandóan a szabályok megszegésével eltöltenem az időt? Miért nem vettem be a gyógyszereimet és hagytam, hogy ezek a kísérteties hangok fájdalmat ültessenek el a koponyámban? Túl sok volt a kérdés és egyikre sem volt megfelelő válasz. Nem igazán tudtam, hogy mi hajtott előre, még csak a cél sem lebegett szemeim előtt. Talán a hangok hatására tettem, azok ösztönöztek arra, hogy kételkedni kezdjek ebben a helyen, az orvosokban, az ápolókban, a gyógyszerekben és abban, hogy egyáltalán beteg vagyok-e. Kételyeim voltak, nem tudtam mi az, ami igaz és mi az, ami hamis. Tényleg a gyógyulásunk miatt voltunk ezen a helyen? Vagy azt csak úgy mondták nekünk, mi meg szépen bevettük az egészet? Mikor kaphatunk normális választ a kérdéseinkre? Megint itt egy újabb kérdés… ennek sosem lesz vége? Minden kérdés, minden gondolat egy újabbat szült bennem, ami csak még mélyebbre taszított az intézményben való hitem meggyengülésében. Azt hiszem, már kezdtem kapiskálni a miérteket. Válaszokat akartam, a válaszokat pedig csak úgy kaphattam meg, ha szabályt szegtem. Ezért nem számított semmi, az sem, ha megszurkáltak, sem pedig ha az őrjítő hangok a fájdalom legmélyebb gödrébe löktek néha napján, amin a gyógyszer sem akart segíteni sokszor.  Ezeknek egyike sem számított addig, míg itt volt mellettem valaki, aki mindenben segített, támogatott és az én oldalamon állt, azóta, mióta csak megismertem. Nem igazán tudom, hogy mi volt el a kötelék köztem és Evan között, de itt volt és erős volt, gyakorlatilag elszakíthatatlan. A létezésem függött ettől a fiútól és erős volt bennem a gyanú, hogy ez kölcsönös volt. Tényleg, ő volt az egyetlen, aki miatt még nem adtam fel, aki miatt megérte számomra túlélni és küzdeni azért, hogy végre kikerüljek innen. Hosszú ideje voltam már itt. Körülbelül hatéves korom óta, ha nem régebben. S már elegem volt ebből a helyből. Szabad akartam lenni, elmenni innen minél messzebbre és soha többé vissza nem térni. Persze nem egyedül. Pár jó barátot semmiképp nem hagytam volna hátra, főleg nem Evan-t, aki nélkül egy büdös tapodtat nem mozdultam volna innen akkor sem, ha esélyem nyílt volna a menekvésre. Nem lennék képes itt hagyni őt, tudván, hogy mi vár rá és meg, mert annyira… fontos nekem.
Erőt adott nekem a jelenléte, puszta tekintetétől elöntött a bátorság és valami kellemesen meleg érzés, amiről azt kívántam, bárcsak mindig ilyen lenne. Most is ilyen érzésem volt. Erőt gyűjtöttem belőle és farkasszemet néztem a pápaszemes orvossal, aki makacsul az utunkat állta és méregetett minket. Végül győzedelmeskedtünk és zöld utat kaptunk tőle. Azonban ahogy távolodtunk, én éreztem a hátamba fúródó tekintetét, mintha csak lyukat égetett volna rám. Kedvem lett volna megtorpanni és hátra fordulni, hogy megnézzem tényleg így volt-e, de nem tettem. Túl gyanús lett volna ez a fajta viselkedés, ráadásul már rettentően ki akartam menni a friss levegőre, hogy eltűnjenek a hangok és a tüdőmben érezzem a szabadság üdítő frissességét.
Ahogy kiértünk, a nyomasztó gondolataim egyszerre köddé váltak és úgy eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna. A hangok is elhalkultak, duruzsolásuk már nem bántotta hallójárataimat és nem is értettem, hogy ezúttal miféle félem keltő dolgokat súghattak nekem. Mindennek a vidámság vette át a helyét, elsöpörve minden rosszat, ami valaha megtelepedett rajtam. Most az egyszer, itt fent, ahol kettesben – leszámítva azt a pár biztonságit, akik most éppen nem is figyeltek – lehettem Evan-nel, végre úgy éreztem, hogy élek, hogy igazán élek.
Talán ezért is engedtem el magam és hagyva, hogy elsodorjanak az érzések, Evan jóleső ölelésében kötöttem ki. Éreztem, ahogy karjai átölelik derekamat, én pedig közelebb simultam hozzá. Jól esett a közelsége, érintése, mely nyomán kellemes borzongás szaladt végig bennem. Szívesen időztem volna ebben a pillanatban, de ez nem igazán lett volna az én stílusom. Szóval… egyetlen harapás és már vége is volt. Lágyan felnevettem a nyávogására, nem is figyeltem oda a kis bosszújára, ezért is ért váratlanul. Megugrottam, próbáltam arrébb tekeregni az oldalamat ért bökés elől, amennyire csak tudtam, sikertelenül. Persze, közben kezeimet továbbra is összekulcsolva tartottam Evan tarkóján, nem eresztve őt. Vigyorogva pillantottam fel szép szemeibe, s ahogy pillantásunk találkozott, szinte szabad szemmel láttam kipattogni a jókedvű szikrákat. Kedvem lenne…
Megdermedtem, ahogy közelebb hajolt hozzám, egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Éreztem, ahogy a szívverésem szabályosan felgyorsul, s ahogy az arcredőim felforrósodtak. Nem emlékszem mikor voltam utoljára zavarban. Talán még sosem. Egy ilyen helyen, mint a Walsh, nem igen történtek zavarba ejtő események, pedig én aztán már parádéztam itt evakosztümben, a folyosókon, csak azért, hogy borzoljam a kedélyeket. Igaz, ez egyszer fordult elő és csakis egy gyógyszer miatt, amitől az ember egész levetkőzi – esetemben szó szerint – a gátlásait. Ilyen körülmények között, nem csoda hát, hogy ez a zavar, nekem egészen új és ismeretlen érzés volt.
Mire észbe kapok, már élesen szívom be a levegőt, közben le sem véve égő zöld szemeimet, az ő barnájáról. Megijedtem volna? Igen, így is mondhatni. Ezért is ér megkönnyebbülésként – de azért főleg meglepetésként -, mikor megharapja az orrom.
- Naaa… - Leeresztettem kezeimet, jobbommal pedig játékosan a vállába bokszoltam. Szerintem ez egy tipikusan zavarba ejtett, lányos viselkedés, a legsablonosabb formája annak, hogy eltereljem a figyelmét kipirult arcomról, de hát egy próbát mindenféleképpen megért. Az hiányzott volna, hogy ennél is jobban zavarba hozzon, akkor… nem is tudom mit csináltam volna vele.
Hagyom, hogy megfogja a kezem, sőt! Pofátlan módon össze is fűzöm ujjainkat, s felpillantok rá, mintha csak azt akarnám tőle kérdezni: nem baj?
Csendesen lépdeltem mellette egy darabig, míg úgy láttam, hogy a biztonságiak kellő távolságban vannak tőlünk ahhoz, hogy ne lássanak túl jól és főleg ne is hallhassanak.
- Egyszer ki fogok innen jutni. – jegyeztem meg, óvatosan a fiúra pillantva. – Akkor pedig elmegyek, olyan messzire, hogy soha többé ne találhassanak rám. – Csendes volt a hangom, de annak határozottsága szinte kézzel fogható volt. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Azt persze már nem tettem hozzá, hogy nem fogom kivárni a rehabilitáció végét, hiszen ő is tudta már ezt. Menni akartam, bármi áron.
Eztán elhallgattam, pár pillanatig nyomasztó csend telepedett ránk, amit megtörtem, mielőtt ő tehette volna meg. Megszorítottam a kezét. – Ugye velem jössz? – tettem fel a nagy kérdést. A sétával is megtorpantam, s szembe fordultam a fiúval. Nagy szemeimmel félve néztem rá, bár nem is tudtam miért, a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy biztosan velem jön. De lehet, hogy csak én voltam naiv és nem tudtam úgy elképzelni az életem, hogy ő ne lett volna benne.

Promise & Evan

• note: köszönőm, feldobtad a napomat • music: miss jackson • word: ×××

✖ K.P. ✖

Evan & Promise

What are you waiting for? Break the rules!

Egyre erősödő, duruzsoló és mégis tompa hangok furakodtak be a fejembe, ahogy feljebb és egyre csak feljebb kapaszkodtunk a lépcsőkön. Már előbb tudtam, hogy éles fájdalmat fogok érezni, még mielőtt az bekövetkezett volna. A tetőpont ugyanis az ötödik emeleten érkezett el a fájdalom számára. Nyomott, szúrt, úgy éreztem majd szétfeszíti belülről a fejemet. Mintha keresztüllőttek volna rajta valamivel. A szavak fájdalmasan kúsztak hallójáratomba és töltötték ki az elmém.
Szinte észre sem vettem mikor szorítottam rá Evan kezére, vagy, hogy egyáltalán mikor kerültem közelebb hozzá. Csupán puha, gondoskodó érintése hatására sikerült leráznom magamról a fájdalmat valamelyest, s nagy szemekkel nézve rá, egy hálás mosolyt küldtem felé. Szerintem ő nincs is tisztában vele mennyit jelent nekem egy ilyen apró gesztus is tőle. Sosem mondtam, vagy adtam különösebben jelét annak, hogy energiám és lelki erőm nagy részét belőle nyertem. Tudom nem fair vele szemben, amikor ő mindig figyelmes, apró gesztusokat produkált felém, de tartok tőle, ha megmutatnám milyen fontos nekem, az intézet őt is elragadná tőlem. Paranoia lenne? Lehetséges. De ezen a helyen egy olyan embert sem tudna senki sem mutatni, aki nem lenne valamilyen szinten az. Itt mindenki az. Mind félünk, hogy egy szép nap majd arra eszmélünk fel, hogy megint egy műtőasztalon heverünk és a mézes-mázas orvosaink játszadoznak a belső szerveinkkel. Reszketve alszunk el éjszaka, rémálmok között vergődünk, amiket ez az intézmény és a bent lakók váltanak ki belőlünk. Ezek mellett csoda hát, ha nehezebben mutatja ki valaki a tiszta és jó érzéseit? Pontosan. Erre a válasz egy nem.
Vettem egy mély lélegzetet és amennyire csak tőlem telt, lopakodva tovább indultam. Ilyenkor jól jöttek volna nekem Evan macskás tulajdonságai, akkor biztos nem csapnék soha semmiféle zajt. Igazából azt sem értem ő hogyan képes erre. Puhán lépdel, egy kanyi hangot sem ad ki… Biztosan ehhez is az intézetnek volt köze, mint itt minden máshoz. Hiszen senki sem volt itt ok nélkül. Engem már csak az foglalkoztatott, hogy mi is lehetett ez a bizonyos ok? Egyszer úgyis kiderítem…  
Későn észleltem a mozgást, így a következő pillanatban már az egyik orvos, tudós - vagy tudja a fene minek is mondják ezek magukat – állt előttünk és a válaszunkra várt. Még ha akartam volna se, jött volna ki egy mukk se a torkomon, leszámítva talán a fájdalmas nyöszörgést, aminek itt ugyebár nem nagyon vettük volna hasznát. Így kénytelen voltam Evan-re hagyni a magyarázkodást, ami… igazából egész jól sikerült. Még csak tettetnem sem kellett a rossz állapotot, az arcomra volt írva. Nekem pedig már csak helyeselnem kellett.
- Az új gyógyszer miatt van. – segítettem ki magunkat egy apró füllentéssel, nehogy bármiféle gyanúba keveredjünk. A doki kíváncsian fürkészett pápaszeme mögül, mint aki nem egészen akar hinni a szavainknak. Evan újabb nyugtató érintésétől felbátorodtam. – Erősebb, mint a megszokott. Miss Walsh szerint ez elnyomja a skizofrénia egyéb tüneteit, én pedig mindent szeretnék megtenni a gyógyulásért. – füllentettem, s ezt még talán egy hazugságvizsgáló sem tudta volna megállapítani. Kicsit büszke is voltam magamra, annak ellenére, hogy az elhangzottak fele igaz volt. Miss Walsh, vagyis Theo szerint az új gyógyszereim hatásosabbak, mint az előzőek, már csak arról nem kellett tudnia senkinek, hogy az utóbbi pár napban én nem vettem be ezeket.
- Mehetnek. – Csak ennyit mondott ez a fehér köpenyes, bagolyra emlékeztető alak. Nekünk pedig ennyi bőven elég is volt. Hálásan az orvos felé biccentettem, majd Evan példáját követve elindultam. Szabad volt az út előttünk, s minden további nélkül kijutottunk a sétányra.
Egész szép lehetett volna a növényekkel, néhány bimbózó virággal, ha az egész összképet nem rontja el a biztonságiak és a rácsok hálója, ez utóbbi nyilván a tetőről való leugrálást hivatott megelőzni. Ahogy kiléptem az épületből a hangok kezdtek elhallgatni. Annyira visszavettek a hangerejükből, hogy a fejem meg szűnt lüktetni és már csak idegesítőnek, mint sem fájdalmasnak találtam a hangokat.
Derűs mosoly váltotta fel arcomon a fájdalmas grimaszt, ahogy friss levegőtől megtelt tüdőm, ezúttal csordultig tele lett élettel. Elléptem Evan mellől, pár lépést előre haladtam, őt a hátam mögött hagyva. Kiélveztem kicsit a majdhogynem duruzsolás nélküli teret. Ez nagy megkönnyebbülés volt nekem is és a lelkemnek is. De nem csak ez…
Visszafordultam a fiú felé és úgy néztem rá, mint valami megmentőre. Bizonyos értelemben az is volt. Az én megmentőm, mondhatni a személyre szabott hősöm. Tényleg, nem is tudom, mi lenne velem nélküle? Biztos lassan begolyóznék akkor aztán tényleg kényszerzubbonyba csomagolva szállíthattak volna máshová, ha csak előtte meg nem ölnek. Furcsa milyen vidám és drasztikus gondolatai támadhatnak egy ilyen helyen az embernek. Vagy talán az lenne a furcsa, ha nem ilyeneken gondolkoznánk? Bármi is legyen erre a válasz, kár ezen rágódni.
Három nagy lépéssel szeltem át a kettőnk között lévő távolságot és még mielőtt bármit is tehetett volna, a nyakába borultam. Karjaimmal átöleltem a nyakát, arcomat pedig a nyakához fúrtam. Belélegeztem bőrének illatát és nyugton maradtam. Legalábbis… egy darabig. Ez volt ugyanis az első megnyilvánulásom annak jeléül, hogy igenis sokat számított nekem és nem akartam ezt túlérzelgőssé, túl… „cukivá” tenni. Így gondoltam egyet és játékból, finoman megharaptam puha bőrét, nyaka és kulcscsontja találkozásánál. Eztán jókedvűen vigyorogva eltoltam kicsit magam tőle, hogy a szemébe nézhessek. Az enyémben ő vidám csillogást láthatott, én pedig az övében… Valami olyat, ami megragadta és leláncolta a tekintetemet. Elvesztem szép, barna szemeiben.

Promise & Evan

• note: meow • music: miss jackson • word: 660

✖ K.P. ✖

Evan & Promise

What are you waiting for? Break the rules!

A napok az intézetben ugyan úgy telnek. Unalmas, monoton menetrend szerint élünk idebent, minden akaratunk elnyomva, csoda, ha egy kis fényt találunk. Sikolyok, nyöszörgések, halálhörgések és halk suttogások… ezek köszöntek nekem vissza az épület folyosóiról. Mint valami halálos csapda, melyben az elhunyt lelkek megrekedtek és hiába próbálnak, képtelenek nyugalmat találni. Amikor csak őket hallgatom, gyakran én is elgondolkozom, hogy talán rám is ez vár-e? Lehetséges, hogy egyszer én is erre a sorsa jutok? Egy leszek, a sok sikoly és suttogás közül, mellyel egy másik szerencsétlent kergetek majd az őrületbe, úgy, ahogy ezek a hangok most engem? Nem akarok megőrülni. Nem akarok meghalni. Tudom mi vár azokra, akik megkergülnek idebent. Átszállítják őket valahova, ahonnét soha többet nem térnek vissza. Én pedig nem akartam ezt. Rettegtem tőle. Szerintem mindenki más is. Néha ahogy a többi betegre néztem, szinte láttam rajtuk a félelmet, ahogy szabályosan meghűlt ereikben a vér, amint valamelyik ápoló a nyomukba eredt. Én is ilyen voltam. Féltem, rettegtem a nap minden egyes percében, hogy történik valami, hogy megint rám jön egy roham és a nagy sikítozásom közepette elhurcolnak innen. Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket, az emberek, akiket idebent megismertem. Lara, az én csicseri szobatársnőm, akitől nap, mint nap hallgathattam a különböző szellemes poénokat. Vagy Flavia, egy gyerekkori barátnőm, akivel volt szerencsém – nem is tudom fogalmazhatok-e így? – összefutni az intézeten belül is. Na és végül itt volt Ő. A fiú, aki nem hagyott egyedül a sötétben, a fiú, akire támaszkodhattam, s akinek bármit elmondhattam. Evan… hálás voltam érte, amiért ő volt nekem. Azért meg még hálásabb, hogy nem kellett neki könyörögnöm, ha épp szabályt akartam szegni. Mint most.
Normális esetben a betegek nem mehettek ki a tetőtéri sétányra, oda csak a zártosztályon tartottakat engedték ki, hogy levegőzzenek egy kicsit. Én és Evan jelenleg nem voltunk a zártosztályos betegek között. Evidens volt hát, hogy máshogy kellett megoldanunk a kijutásunkat.
- Gyere már! – fogtam meg a mellettem sétáló fiú kezét és elindultam felfelé a lépcsőkön. Átkoztam az épületet, amiért egy normális liftet nem voltak képesek beszerelni, bár meg tudtam őket érteni. Ha lett volna lift… lehet én is elgondolkodtam volna rajta, hogy levetem magam az aknába. Azt nem tudom, hogy az ugrás sikerült-e volna valaha, ha olyan valakik állnak mögöttem, mint Evan? Biztosan nem. Soha a lift közelébe nem engedett volna, ha tudta volna, hogy az öngyilkosság már most megfordult abban a csodaszép kobakomban. Még szerencse, hogy nem volt itt lift.
Ötödik emelet. Sikolyok és nyögések furakodtak be a hallójáratomba. Kínzó, migrénszerű fájdalmat ültetve a koponyámba. Megszorítottam Evan kezét és talán akaratomon kívül is közelebb húzódtam hozzá. Fájdalmas grimasz terült el orcámon, ahogy megrázva a fejem, próbáltam elüldözni a hangokat. Ez az épület egyik olyan pontja, ahol mindennél hangosabban hallani a szenvedő lelkeket. Nem is tudom, miért voltam abban annyira biztos, hogy ezek halott lelkek… csak éreztem. Mintha egy belső érzékelőm kimondottan a szenvedés érzékelésére lett volna beállítva. Ha pedig így volt… azt hiszem talán túlságosan is jól működött.
Óvatosan haladtam tovább az ötödik emelet folyosóján. Az első őrszoba mellett gond nélkül sikerült elsétálnunk, senkinek nem tűnt fel, hogy nekünk talán nem kellene itt lennünk. A másodiknál azonban történt némi fennakadás. Pont, amikor el akartam slisszolni a barbik előtt, kinyílt egy ajtó és az egyik orvos lépett ki rajta. Még sosem láttam őt, de nem nézett ki túl barátságosnak.
- Maguk mit keresnek itt? – erős hangja, társulva a többi suttogáshoz, tompa fájdalmat jelentett szegény fejemnek. Éreztem, ahogy a fájdalomtól egy picit megrándul az arcom, s ahogy idegességemtől a szívverésem fokozatosan gyorsabban kezdett verni. Segélykérőn Evan felé pillantottam, nagyon reméltem, hogy ő képes lesz megszólalni, mert én jelenleg csak sikoltozni tudnék…