Helyem a világban Szóval akkor hol is is kezdjem. Név? Ashley Rain Sangster. Ashley. Milyen elmeroggyant szülő nevezi el a fiát, ismétlem a FIÁT lánynak. Mert bárhogy is nézem az Ashley akkor is lánynév. Márpedig az tuti nem vagyok; legalábbis az az izé a lábaim közt még mindig ott van és méretes melleim sincsenek (bár láttam már olyan pasit, akink volt). Ezért nem is használom az első nevem, mindenki Rainnek hív, de hát ez valami hivatalos okirat, vagy mi... Kor? Huszonegy. Asszem... Bár már a tizennyolcadik rohadt gáz szülinapi bulim óta nem számolom, nem is tartok bulikat. Persze azok az idióták, akiknek a facebook az élete mindig felköszönt ott, dehogy a való életben egy igazi köszöntést se kaptam senkitől a szüleimen kívül, az is biztos. Meg asszem anya mindig meglep egy kis tortával, de fura mód mindig azzal, amit nem szeretek, vagy épp amire allergiás vagyok. Vicces, nem? Neme? Egyéb kategória nincs? Miért nincs? Hát jó... Akkor legyen férfi. Bár... Odaírhatom hogy ismeretlen eredetű, négyszemű lény? Nem? Ez szomorú... Pedig ezzel a fura szemüveggel embernek nem igazán nézek ki. De legyen, akkor satírozzuk be azt, hogy férfi. Mert nő biztos nem vagyok, ugye kis pajtás. Igen, a kicsi Rainhez beszéltem, mi ebben olyan fura? Na látja... Szóval akkor következő kérdés... Foglalkozás? Hát nem egyértelmű? A Mars és a Hold biomasszáját feltáró és vizsgáló űrkutató- Mi más lehetnék? Hát persze hogy egy fotós, ha már egy hülye fotópályázatra jelentkeztem. Persze, beadhatnám a pályázatom egy természetföldrajzi versenyre is, de azzal gondolom nem sokat érnék el, nem? Na meg persze nem is akarom lenézni azokat a fotósokat, akik csak hobbifotósok, mert biztos ők is nagyon jók szóval izé... Ebből már nem jövök ki jól, ugye? Na de a lényeg a lényeg, fotós a szakmám. Az utolsó kérdés jön, ugye? Mi a pályázatra benyújtott fotójának témája? A partra vetett bálna. Nem ááám, nem vagyok olyan gonosz. Vagy de. Ki tudja. Na de, igazából ez csak egy egyszerű huszonegyedik századi életkép a tengerpartról. Egy azt hiszem japán szumós van rajta aki épp napozik. És igen, amint a mellékelt ábra is mutatja, nincs rajta semmi. De tényleg semmi. Még szerencse, hogy a zsírtömeg eltakarja azt, amit gondolom senki se látna szívesen. Én is biztos kiszaladtam volna a világból, ha megláttam volna a himbilimbijét a lábai között. De így csak csináltam róla, és a háttérben röpiző dögös csajokról egy képet. Tök logikus, nem? Csak kár, hogy a csajok homályosan látszódnak.

hallgasd a történetem...
- SANGSTER!! Dobd el azt az izét, s nyomás a pályára lefutni azt a húsz kört. MOST!! - a tesitanár mély, haragos hangja talán még a város másik feléig is elhallatszik. Pedig ez itt New York. És mint tudjuk, ez a város rohadt nagy. Mármint úgy istenigazából. Még Rain is eltéved állandóan annak ellenére, hogy lassan tizenhét éve - azaz mióta megszületett - itt él. Az ember azt hihetné, hogy ennyi idősen az bárki kiismeri már magát a szülővárosában. Ha mást nem, legalább azt tudja, hogy melyik metró hol áll meg. De nem. Ashley Rain Sangster épp ezért tart magánál mindig egy térképet a városról, mint azok az idős japán turisták, akikkel nyáron tele vannak az amúgy is túlzsúfolt utcák. akár még be is illene valamelyik unokájának, hisz az itteniek aligha tudnák megkülönböztetni tőlük. Ugyanolyan húzott szemű kis ázsiai, mint a többi. Annyi különbséggel, hogy neki csak az anyja koreai - igen, koreai és nem japán, thai és még csak véletlenül sem kínai. Ezért is hívták régebben állandóan négyszemű kínai gyereknek is. A szemére tett megjegyzés természetesen amiatt az orbitális szemüveg miatt jött, ami nélkül az orra hegyéig se lát el.
- Edzőbá'... Itt ez a rohadt igazolás, amit már vagy ötször az orra alá dugtam. Látja? Az orvos írta alá, még le is pecsételte. Eszerint nem tesizhetek a súlyos asztmám miatt. - igen, már vagy ötödjére mutatja ezt meg neki, de hát a csökött agyú izomkolosszus ezt nem tudja felfogni. Mert hát a testnevelés óra az szent és sérthetetlen, és senki nem lóghat róla, különben  a tesi ősi szelleme átkot szór az iskolára. Legalább is a fiatal azt hiszi, pont ez játszódik le a fejében a vele szemben álló idősödő colosnak.
- Add csak ide... - nyúl is a papírért, hogy aztán olvasószemüvegét felvéve fussa át a szöveget, amit minden bizonnyal nem is ért meg, hogy aztán nemes egyszerűséggel cafatjaira tépje. - Egy buta papírfecnivel akarod kiszúrni a szemem? Na dobd már el azt a vackot és nyomás a futópályára, míg még szépen kérem... - mordul rá a fiatalra, aki csak összehúzza magát, és szorosan átöleli a készüléket, ami nem más, mint egy fényképezőgép.
- Ez nem egy egyszerű vacak, hanem egy Samsung GX-20-as fényképezőgép. Tudja, ez drágább olt, mint a maga egy havi fizetése, szóval ha el meri törni, maga fizeti az újat... - morog Rain is. nem, egyáltalán nem tanulta még meg, hogy pont ez a tanár az, akivel nem szabad ujjat húzni. De hát mégis csak az ő drágáját akarna sírba tenni az a gonosz, ilyenkor pedig még ő is kifordul önmagából, és mond olyanokat, amit talán nem kéne.
- Ashley... Utoljára szólok, különben tényleg összetöröm azt a szart és még az igazgatóhoz is mehetsz!! - robusztus, mély hangjára pedig még azok is megálltak, akiknek semmi közük nem lett volna az egész beszélgetéshez  Azaz mindenki más, akinek épp tesiórája van. Erre azért már Ash is meghátrál, hisz sosem volt olyan,aki ki akarna tűnni a tömegből, annak ellenére, hogy azzal a hatalmas szemüveggel igen csak feltűnéskeltő.
_ Jó, jó... Egy pillanat... Vigyázz magadra Drágám... - köszön még el élete szerelmétől, még egy puszit is nyom az objektívre, mielőtt menne a halálára...


Az a hülye tesióra és a futás, meg az igazolás... Most talán egy kicsit még áldja is a tanárt, hogy anno széttépte azt a papírt, és lefuttatta vele azt a tíz kört a futópályán. meg azt azt következő órán és így tovább... Különben már rég a halálos ágyán feküdne. Igaz, már most is érzi, hogy a tüdejébe áramló levegőnek csupán csak egy kisebb része hasznosul, egyre szaporább is a légzése, és már kezdi érezni azt a fojtogatást, mint minden alkalommal, mikor befullad. De csak azért sem áll meg.
- Állj meeg naaa!! Nem akarlak megenni, tényleg... Csak kérdezni szeretnék valamit. Hééé!! - kiált az ismeretlen lány után, aki erre csak megszaporázza a lépteit. Pedig tényleg csak meg akarta kérdezni, hogy tud-e valami a Walsh Elmegyógyintézetről, erre elszalad. És azóta követi, amilyen gyorsan csak tudja. - Állj már meg, kééérlek!! Csak egy egyszerű fotós vagyok, nem kannibál, nem is ufó, még csak nem is emberrabló. Naaa!! - próbálkozik, miközben egyre csak küzd a levegővétellel, fényképezőjét  mellkasához szorítva, hogy nehogy valami baja essen. Mert ugyebár a nagy sietségben még néhány embert fel is lök, akiknek csak valami bocsánatféleséget motyogott, de hát az nem volt az igazi.
És hogy miért is fut azután a szerencsétlen lány után? még reménykedik abban, hogy kicsit többet megtud arról a intézetről, mielőtt a falai közé merészkedne, egy újabb fotósorozat reményében. Mindig is vágyott a furábbnál furább, és érdekesebb témákra, és amint meghallotta a róla szóló pletykákat, azonnal kapott is az alkalmon, és amint csak tehette, ideutazott. Csak hát ez a lány, akiben még bízik, hogy a segítségére lesz, nem nagyon akarja megszánni szerencsétlen asztmás srácot.
És az egyik zsákutcában nyoma is veszik. Pedig nem hitte, hogy pont itt fogja szem elől téveszteni De úgy látszik, a szőkeség még az elhatároló fal kerítésen is át tud mászni, a szemüvegessel ellentétben. Így a hajtóvadászatot is kénytelen leállítani, és csak a falnak dőlve csúszik le a földre, hogy táskájából előkotorja az inhalátorát, mert ez a kis futás egészen kikészítette.