Te volnál az? Megismerkedésünk pillanatában te épp a kínzóasztal egyik végében álltál, míg én a hideg, fémes asztalon feküdtem. Különös fény csillant a szemedben, ahogy pofátlanul végigmérted hegekkel tarkított, elgyötört testemet. Undorodtam tőled, mégis mocskos kis fantáziád része lettem. Anélkül férkőztél a közelembe, hogy arról én tudomást szereztem volna. Függővé tettél és hiába is akarnék szabadulni vasmarkaid közül, képtelenség lenne. Hányszor eljátszottam a gondolattal, hogy egy óvatlan pillanatban elmetszem a torkod. Hányszor akartalak felkoncolva látni abban a szobában, ahol minden elkezdődött. Az egyik percben kedves vagy és elhiteted velem, hogy szeretsz, a másikban a falnak nyomva levegő után kapkodok. Ha nemet mondok, begurulsz és néhány napra „Mengele” kezei közé löksz. Te inkább az intézet falai közé való vagy, mint én. Mégis te vagy az egyetlen, aki megért… az egyetlen személy, aki néhány órára elfeledteti velem ennek a koszfészeknek a mivoltát. Tudsz te kedves és odaadó is lenni, olykor hatalmas színjáték közepette alázol meg az orvosok előtt, hogy elhiggyék, köztünk csupán beteg és ápolója viszony feszül. Ők nem látnak bele a mi kis világunkba. Még ha félek is tőled és legszívesebben megölnélek, sosem tenném meg. Ahogy te sem ártanál nekem igazán.
Meddig húzhatjuk még ezt? Mi történik, ha rájönnek, hogy te vagy az, aki éjszakánként besurran hozzám, hogy velem érje a hajnal?

A pb természetesen változtatható, én csak egy ötletet adtam, bár szerintem az úriember fizimiskája tökéletes a kicsit tébolyult, őrült szerető szerepére. (: