Látszat... Sok mindenre használhatjuk, hiszen sok embernek sokat jelent, hogy mi az amit a külsőség mutat, de az sokszor hazudik. Az én esetemben ez sokkal mérvadóbb, hiszen nem úgy nézek ki, mint aki idevaló, nem olyannak, akinek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy manipulálja az emberek gondolatait, és néha még saját maga is elveszik a hazugságaiban. Látszatra sok minden lehet csodálatos, és varázslatos, mint az én életem a családommal, de semmi sem volt sohasem az, nem véletlen öltem meg azt a ribancot, jó neki a föld alatt végre. A képességeimet is akkor ismertem fel, amikor a saját mentális zavaraimra figyeltem fel, tudom, hogy bármit el tudok hitetni az emberekkel, és mind azt teszik, amit én akarom, hogy tegyenek, bizonyos határokon belül. Ha én azt akarom, meg is ölik magukat, elhihetik, hogy egy hatalmas rét közepén piknikeznek, életük szerelmével, mikor BUMM hirtelen felrobban valami és az egész rét lángokba borul. Igazán jó játék ez, szeretem hazugságokba ringatni az embereket. Általában nem vagyok rendes, nem szoktam szép dolgokat mutatni senkinek, de néha az én vasszívem is megesik itt egy-két beteg emberen, akiknek csak rémálmaik vannak, és én nem kellek nekik ahhoz, hogy rosszul érezzék magukat. Van, hogy egy-két szép dolgot mutatok nekik, hogy ne halljam egész éjszaka a nyavalygásukat, néha nagyon szeretnék már aludni, de csakis néha. Félek itt? Nem, dehogy! Kísérletezzenek csak rajtam, sokra nem fognak menni velem, korlátozhatnak, de nem állíthatnak le, és egyszer még kijutok innen, attól mentse az ég a világot. Anyám erről tanúskodhat. Vagyis tehetné, ha nem nyugodna a föld alatt. A franc hova is dugtam el?

2013. 04. 12. 21:35. Hatalmas vihar közeleg, a sötét felhők gyülekeznek az égen, és mind tudjuk, hogy ez mihez vezet, kevéske fény jut el hozzánk a felhőkön át, hiszen a hold gyér fénybe nem olyan erős, hogy teljesen átvilágítsa. Nem zavar a sötétség, nem kedvelem, de nem is olyan borzasztó, mint régebben gondoltam, nem látok minden sarokban fenyegetést, pedig sok sarok van az őrsön, amiben szörnyeket láthatnék, bár felnőtt férfi vagyok, nem kellene szörnyekkel foglalkoznom, főleg, hogy tudom kik szörnyek. Nem csápos lények, akik nyáladzanak, és lerántanak az ágy alá, hogy aztán egybe faljanak fel, nincs 8 szemük, és hat lábuk, éles fogaik, és hatalmas pengeéles karmaik. Az emberek a szörnyek, azok, akik ölnek, lopnak, csalnak, és hazudnak, nem ismernek kegyelmet, és semmilyen törvényt, ami lekorlátozná őket. A szörnyek legalább nem támadnak nappal, csakis éjszaka, és a takaró védelmet nyújt ellenük, de az emberek ellen ez nem elé. Elbújhatunk a szekrénybe, az ágy alá, egy dobozba, nem érdekli őket, nem hagynak szemtanúkat, és mindenkivel végeznek, aki keresztbe tehet nekik. Még az állatokban is több tisztelet van, ők, csak akkor ölnek, ha a túléléshez kell, vagy táplálék szerzéshez, csak úgy nem ölik meg társaikat, mert valami nem tetszik nekik, ők okkal teszik azt, amit. Undorodom az emberi társadalomtól, attól, hogy mindenki igazságosztónak érzi magát, az önvédelemből elkövetett gyilkosság is gyilkosság, csak leplezni akarják, amit tettek, mert ha igazán sajnálják legalább bűnösnek hiszik magukat, és emészti őket, amit tettek. De a gyilkosoknak nincs bűntudatuk, ők boldogan élnek azzal is, amit tettek, élvezik, hogy árthatnak másoknak, aki pedig a hangokra fogja az még elmebajos is, és kezelésekre van szüksége. Nem sok olyan ember van még a földön, aki ne ártott volna valakinek az élete során, a kérdés, csak az, hogy milyen célból. ez az ami megkülönböztet minket, és...
- Boldog szülinapot, te vadbarom! - üvölt rám a társam, pontosan a hátam mögül, én pedig egy vigyorral az arcomon fordulok felé, a látvány pedig meglep, hiszen nem csak ő van mögöttem, hanem mindenki más a kapitányságról. Cole még egy tortát is tart a kezében, amin apróbb kis gyertyák is helyet foglalnak, egy halk nevetéssel állok fel a székemből, ahogy felhangzik a boldog születésnapot, egyszerre éneklik, én pedig elérzékenyülök, de ez csak pár pillanatig tart, mivel hangos robaj, az ajtó kicsapódik, és néhány ember jön be rajta és azonnal lőni kezdenek. Mindenki a földre vetődik, a tüzelésre pedig reagálunk, csak sajnos túl későn, nem sikerül mindenkinek túlélnie, nem tudjuk biztosítani minden ember biztonságát, a betört csapatból csak egy ember éli túl, tőlünk pedig csak egy ember hal meg, de pont az, akinek nem lett volna szabad.

2013. 04. 12. 23:12. Az asztalra csapom, tenyerem hangosan csattan rajta, a férfi aki velem szemben ül az asztalhoz bilincselve, összerezzen, és félve pillant rám, pedig még igazán visszafogtam magam, kérdés, hogy meddig fogom tudni tartani magam. Elakarják venni tőlem ezt most, azt akarják, hogy ne én hallgassam ki, de a faszomat, ezt nem fogja megúszni, nem hagyhatom neki, hogy kisétáljon innen, úgy, hogy senki sem félemlítette meg eléggé. Hazudik, ebben biztos vagyok, de azt is tudom, hogy sosem voltam képes igazán megfélemlíteni az embereket, azt mindig Cole tette én sokkal csendesebb voltam. A jó zsaru - rossz zsaru párosból mindig ő volt a jó, én pedig a rossz, de most ez változik, mivel egyedül maradtam, mindkét szerepet felveszem, mintha muszáj lenne, pedig nem kéne, nem szabadna nekem itt lennem, minden segítség nélkül, de most ezt nem fogom hagyni.
- Oké... Eddig igazán kedvesen akartam megtudni, hogy miért tették ezt, de nem volt hajlandó válaszolni. Most vagy elmondja az igazat, vagy fájdalmas lesz magának ez a kihallgatás. - mutatok rá arra, hogy nem félek testi fenyítést alkalmazni nála, pedig én nem szoktam ilyet tenni, sosem fenyítettem így senkit, de Cole nincs itt, hogy megtegye, Cole-t lelőtte valamelyik balfasz, az nem érdekel, hogy melyik, de az igen, hogy miért tették. Az érdekel, hogyha felbérelték őket ki tette, mennyit kaptak, honnan tudták, hogy mikor lesz a legmegfelelőbb az idő, honnan szerezték a fegyvereket, és miért tették. Ha ő nem tudja az okot, akkor az fogja elmondani nekem, aki erre bérelte őket. Makogni kezd a férfi, én pedig előrenyúlok, hosszú hajába fúrom ujjaimat, és lefelé nyomom a fejét, ami olyan sebességgel csapódik az asztalba, hogy az orra betörik, és a sötét vörös vére lepi el a hófehér asztalt. Feljajdul, így elengedem, és várom a választ, hátha így már nincs ellenvetése a kérdésem ellen.
- Nem béreltek fel. Egy hang mondta, a fejemben. Azt mondta ez jó lesz, majd felszabadít minket, és mind boldogak és szabadok lehetünk. - olyan áhítattal mondja a dolgot, hogy egy pillanatra elhiszem neki ezt a hatalmas baromságot. Látja rajtam, hogy megint megmozdulok, igen, megint megakarom ismertetni az asztal lapjával, még nem elég bensőséges a kapcsolatuk, de ekkor beszélni kezd, folytatja az előbbi gondolat menetét. - Szabad vagyok már, senkim sincs, csak én vagyok magamnak, és most felszabadultam. A hang is ezt mondja. Maga nem hallja, ahogy suttog halkan a fejében? Persze, hogy nem hallja, magát még kötik ide, még nem engedte el az itteni életét, hogy egy magasabb szintre léphessen. Tegye meg, engedje el az anyját, úgyis csak a halált érdemli. - megrökönyödve hallgatom, más már ugrott volna, ha az anyjáról így beszélnek, de igaza van, anyám ennél jobbat nem érdemel. Úgy olvas bennem a férfi, mintha évek óta ismerne, én pedig elhiszem neki, hogy szabad lehetek. Felállok, és ki is megyek a szobából, senki sem állít meg, mindenki azt hiszi, hogy megyek gyászolni Cole-t pedig nem, annál jobb ötletem van.

2013. 04. 15. 01:05. A házba belépve nem látok senkit sehol, sötétség fogad itthon is, de már a vihar is tombol odakint. Eláztam, minden ruhadarabomból csöpög a víz, hajamból is, én pedig úgy érzem, hogy most jött el az én időm, a mai nap tökéletes arra, hogy kiterjesszem szárnyaimat, és végre szabad lehessek én is. Ha ez nem segít nem volt igaza annak a férfinak, feladom magam, aztán eléldegélek egy börtönben, vagy épp nem élek el, nem szeretik az anyagyilkosokat, és a zsarukat sem, én pedig mindkettő leszek, biztos élvezni fogják, amikor megerőszakolnak, majd megölnek. Az első talán nem is hangzik olyan rosszul, hiszen az erőszak nem az, ha mindkét fél akarja. Megrázom a fejemet, pont úgy, ahogy a  kutyák szokták a bundájukat, körülöttem mindenhol vízcseppek jelennek meg, amint csak villámcsapások idején látok, az ad valami fényt, ami segíthet tájékozódni a lakásban.
- Oh, Anyuuuu! - kiáltom el magamat a lakásban, hangomat pedig egy hangos vészjósló dörrenés követi, az ablakok beleremegnek, én pedig egy vigyorral nyugtázom a dolgot, még az ég is mellettem áll, a dörgésektől nem hallani majd a sikolyokat. Válasz viszont nem érkezik, így a lépcső felé veszem az irányt, hiszen annak a szipirtyónak az emeleten van a hálószobája, mert onnan szebb a kilátás, és frissebb a levegő szerinte, én pedig ráhagytam. Szarok bele, hogy neki hol jobb a kilátása, ha nem kell minden nap látnom amit csinál, és akivel csinálja. Haza szokta hozni a munkáját, ezzel nem is lenne gond, ha nem pénzért árulná a testét, nekem persze azt mondja, hogy escort, ami még legálisnak számít, a kuncsaftokra pedig mindig azt hazudja, hogy valamikor összeszedte őket. Szerintem még az apám sem tudja biztosan, hogy az övé vagyok, vagy sem. Nem véletlen nem lakik már velünk, mondjuk így sem foglalkozik velem, tehát teszek magasról arra, hogy hol van. - Válaszra sem méltatsz? - horkanok fel, ahogy az emeleti folyosón megyek végig, ujjaimat végighúzom a hideg falon, még el nem érem a csukott ajtaját, mert akkor ujjaim a kilincsgomb köré fonódnak, és egy határozott mozdulattal elfordítom, nincs bezárva, így kinyílik, és valami gusztustalan látvány tárul elém. Megint egy kuncsaft, aki épp gyömöszöli anyámat, engem pedig a hányinger fog el. - Már megint? Hányszor mondtam még el, hogy ide nem hozhatsz ilyeneket? - gyűlölettel teli hangon szólalok meg, mire a férfi azonnal öltözködni kezd, amint lemászott a nőről. Anyám tiltakozni kezd, hogy ez az ő háza, azt tesz, amit akar, és még magyaráz, de az én figyelmem a férfira terelődik, a gyűrűre, ami azt mutatja, hogy házas az ürge, mégis itt van anyámmal. Nem várom meg, amíg a nadrágját felhúzza, pillanatok alatt kiemelem a pisztolyom a tartóból, kibiztosítóm, és a férfi fejébe eresztek egy golyót, pont a szemei közé. Holtan esik össze, anyám visít, mint egy disznó, akit a mészárszékre visznek, és érzem, hogy valami megszólal bennem, de nem a lelkiismeretem, egy hang, ami ujjong, és azt mondja, hogy most az anyám jön.

2013. 04. 17. 21:35. Arcomra száradt a vér, és a sár, ami a vizes földben való ásás miatt került rám. Felástam a fél udvart, mindenhova elrejtettem valamit, az egyik lyukba anyám hulláját is elástam, nem tudom melyikben, mert a fasziját darabokban dugtam el, tehát jó sok lyuk van. Nem fürödtem azóta, nem ettem, inni is csak akkor ittam, amikor még friss volt az egyik víznyelőben a víz, nem foglalkoztam ezekkel a külsőségekkel, hiszen értelmetlen. Várom, hogy mikor jönnek értem, biztos vagyok benne, hogy az apám már jelezte, hogy az a büdös ribanc baszott neki szólni arról, hogy mi van vele, minden nap beszéltek, most pedig két napja nem. Kereste, hallottam, hogy csörög a telefon, hallottam, hogy a szomszéd is benézett hozzánk, majd azt is, hogy az ablakból néz engem, én pedig bemutattam neki. Igaza volt, tényleg szabadnak érzem magam, nem láncol ide az anyám, nem érzem a nyomást a vállamon, és sokkal jobb a hangulatom is, de aludni még nem tudtam. A szemeim előtt játszódik le, ahogy a pasit fejbe lövöm, a vér a húscafatok, és az anya hátul szinte kirobban a fejéből, élettelenül esik össze, a vér pedig átszínezi a kék szőnyeget, beszívja az anyag, és ott marad. Anyámat nem tudtam ilyen gyorsan eltenni láb alól, az első lövésem félrement, és el is tettem a pisztolyt, amikor az ablak felé szaladt. Kiugrott, de nem halt bele, csak a lába tört el, mert akkor már nem tudott elfutni, én pedig a baltával végeztem vele, röhögve, jól esett, éreztem, ahogy pillanatról pillanatra szabadulok fel. Jól esett, nem tagadom, és nem bánom, hogy megtettem.
Egy autó parkol le a ház előtt, hallom a szirénát, a villódzó fényeket is, az este sötétében, a fegyverek kibiztosítását is hallom, és azt is, ahogy elindulnak a házba. Az elemlámpák fénye megvilágítja a lakást, és engem is az ablakokon keresztül, de még nem vettek észre, csak a szobába jutottak, ahol történt a szörnyű szörnyű baleset. A betört ablak vezeti őket nyomra, hiszen onnan pont rám látni, és meg is indulnak felém, de én nem állok fel, a kisujjam sem mozdítom, nem akarok menekülni. Nagyjából 4-5 ember jön ki hozzám, és emelik rám a fegyvereiket, majd meglátom a volt főnökömet, a rendőrkapitányt, aki megrökönyödve nézi arcomat, majd kinyitja a száját. - Mit tettél fiam? - hangjában hitetlenséget vélek felfedezni, mire én csak hangos kacagásba kezdek, pont mint egy elmeháborodott, de én nem vagyok őrült, csak egyedi.