Két évvel korábban

Az ágyamon ülök, a térdem felhúzva, én rajta könyökölök és fejemet a tenyereim közé hajtom, hogy senki se lássa most mit érzek. El akarok menekülni a fájdalom elől, a családom elől, és magam akarok lenni. Nem akarom azokat a kérdéseket hallani, hogy "jól vagy? Tudunk valahogy segíteni?" Vagy, a "minden rendben lesz, az idő, majd begyógyítja a sebeidet." Ez nem igaz... rohadtul nem gyógyít be semmit sem az idő, csak ha megbékél vele az ember, de annyi mindenen mentem már át, hogy lehetetlen mindegyiken túltenni magam. A szüleim meghaltak, és egyedül maradtam a húgommal, amit egy nyolc és egy hat éves gyereknek nagyon nehéz feldolgozni, még akkor is, hogyha a nagyszüleikhez kerülnek, hiszen ők nem a szüleik. Ezt akkor még máshogy fogtam fel, mert azt mondták ez csak egy amolyan nyaralás, anyu és apu pihennek, de majd visszajönnek értünk, én pedig minden nap az ablakban ülve írtam a leckémet, és amikor egy hasonló kocsi ment el előtte, mint amilyen nekünk volt, mindig felcsillant szemeimben, és szívemben is a remény. De Sosem jöttek el értünk, többé már nem. Persze egy idő után nekem is, és a húgomnak is leesett, hogy mi történt, de ez nem egy olyan dolog, amit gyorsan fel lehet dolgozni. Nekem nem is nagyon ment, de Ever... ő más volt, nem olyan, mint én, ő ki is mutatta, hogy elege van mindenből, abból is, hogy hazudtak a nagyszüleink éveken keresztül, és nagyon hamar elvarázsolta az alkohol, és a drogok mámora. A tudatmódosító szerek teljesen az élete részévé váltak, nélkülük lélegezni sem nagyon tudott, amivel elrontotta magát. Most jöhet a kérdés, hogy milyen testvér vagyok, ha ezt hagytam. Olyan vagyok aki nem hagyta, mindig tettem ellene, amikor otthon volt, igyekeztem máshogy elterelni a figyelmét, én lettem az, aki elrejtette a fájdalmát, és igyekezett a húgán segíteni, akinek persze nem kellett a segítségéből. Bármit tettem azt bántásnak vette, és nem tudtam mit tenni a drogozás ellen, csak egyre lejjebb süllyedt, míg egy nap furcsa emberek meg nem jelentek, és közölték, hogy őt most bizony elviszik. Én nem akartam elengedni, valahogy hihetetlennek tűnt, hogy valami igazi betegsége legyen, amit egy elmegyógyintézetben kell megoldani. De persze a nagyszülőket könnyű meggyőzni a kicsi unoka miatt, csak legyen a drága jobban. Mondjuk azért volt olyan egyszerű dolguk, mert a sok drog miatt letompult Ever agya, meg mindig furcsán viselkedett, és ezt a nagyszüleim betudták skizofréniának, ami miatt elvileg elvitték.
Erre még azt mondanám, hogy oké, de ma kaptuk a hírt, hogy nem kell látogatóba mennünk, mert az én egyetlen húgom felakasztotta magát, és elvileg ezt mind a hangok a fejében idézték elő. Persze... nem hiszem, hogy csak ennyi lenne, még az elvonási tüneteket is jól bírta, és mikor utoljára láttam mosolygott, amit rég nem láttam tőle. Szóval ez egy egészen megrázó élmény, de egy valamiben biztos vagyok, hogy ezt nem hagyom már annyiban. Elvitték, ezt még aláírom, engedtem, mert nem szálltam szembe senkivel, de ez már nem normális! Tudom, hogy én magam nem sokat tehetek, de majd kitalálok valamit, ami talán segíthet. Egy gondolat ötlik a fejembe ami miatt fel is pattanok, és már lent vagyok a földszinten könny áztatta szemeit gyorsan megtörlöm, úgy állok a nagyszüleim elé.
- Jelentkezem az Intézetben. - csak ennyi mondok a reakciót várva, mire mindketten kiakadnak, és a nagyim sírni kezd, de nem érdekel, egyszer úgyis eljöttek volna értem, mert más vagyok. És szerintem a húgom sem beteg volt, csak más.

Napjainkban

- Gemma kérlek, ne csináld ezt, inkább gyere ki, elkísérlek reggelizni, ha szeretnéd. - mosolygok kedvesen a lányra, aki a sötét szobában, pedig olvas, a mai jelentéseket, amivel talán előrébb halad az egyik lány esetében. A reggeli hallatán megkordul a gyomra mire elmosolyodok, de nem nevetek fel, az mostanában nem igen megy, csak ha nagyon muszáj, így csak a kezem nyújtom felé. Gemma felkapja szép fejét, és rám emeli igéző tekintetét, látszik vonásain, hogy kicsit meglágyul, de amint a lábain áll, már megint kemény minden vonása, és magabiztosan állát megemelve indul meg előttem. Kezemre vet egy pillantást, de nem fogja meg, sőt el is kerüli miközben kimegy. A szememet forgatom fejet ingatva, mert hátrapillant Gemma, és egy nagyon halvány mosolyt intéz felém.
- Most akkor megyünk, vagy sem? - vonja fel szemöldökeit, aminek nem tudok nemet mondani, és azonnal meg is indulok utána. A folyosókról visszaverődik minden hang, minden kis nesz, sokszor háromszor, olyan hangosan lehet hallani egy üvöltést, mint amilyen valójában, de most csend honol mindenhol. Itt nem arra a csendre gondolok, hogy semmit sem hallani, csak beszéd hangok nincsenek, egy sem, csakis a tányérok és az evőeszközök zörgése az, ami betölti a teret. Mi is némán sétálunk, egymás mellett, és nincs messze az ebédlő, mégis úgy tűnik, mintha már egy éve tartana ez a fura csend, amit nem tudunk megtörni, ami elnyel minket. Azt hiszem nekem kellene megszólalnom, de ez valahogy egyszerre sikerül, mert Ő a munkáról kérdez, én meg arról, hogy aludt az este, meglátszik ki a kissé személyesebb köztünk. Persze erre mindketten elmosolyodunk, és nekem csak most esik le, hogy milyen szép mosolya van.
- Többet kéne mosolyognod, jól áll. - az én mosolyom sem tűnik el, sőt, még gyengéden meg is simítom a nő arcát, ahogy a szemeibe nézek, hogy biztossá tegyem abban, hogy komolyan gondolom amit mondok, nem csak szórakozom. Azt hiszem mondana valamit, vagy valami, mert egyre közelebb kerül az arca az enyémhez, de akkor az egyik páciens megjelenik, és látom, hogy egy másik őr elől fut. Ha akarom, ha nem ott kell hagynom Gemmát, mert a másik biztonságinak segítek elkapni Mae-t, aki valamiért nagyon sikoltozik. Persze amint a doki megjelenik már nem a mi hatáskörünk, úgyhogy mehetünk enni, végre.